2013/03/27

James S. A. Corey - Caliban's War

A James S. A. Corey írói álnév mögé búvó Daniel Abrahams és Ty Franck írópáros nem állt meg a Leviathan Wakes eseményei után. A The Expanse sorozat - ha a két novellát nem számítjuk - a Caliban's War című kötettel folytatódott, amit nemrégiben sikerült kiolvasnom.
 
A történet nagyjából ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Arra számítani lehetett, hogy a fejezeket nem fogják már Miller-Holden sorrenben követni egymást, hanem valaki más is bekerül a nézőpont karakterek közé, arra viszont kevésbé, hogy egyszerre három új szereplő fog Holden mellé kerülni. Prax botanikus a Ganymedéről, Roberta Draper katona a Marsról és Chrisjen Avasarala politikus a Földről.
 
Jim Holden a Rocinante névre hallgató hajójának legénységével a Ganymedére utazik, ahol újabb bonyodalmakba keverednek. A meglehetősen szerencsétlenkedő Praxnak igyekeznek megkeresni az elveszett lányát, miközben az egész Naprendszerben háborús a hangulat. A korábbi "békés" együttélés megszűnni látszik, ahogy a "gyarmatok" szeretnének nagyobb önállóságot. Az külön érdekes, hogy nem két szembenálló félt látunk, hanem gyakorlatilag van egy harmadik is, aki azon személyeket tömöríti, akik valahol a Naprendszerben élnek, csak nem a Földön vagy a Marson. Továbbá nem csak "nemzeti" érdekek vannak itt harcban, hanem a nemzetek felett álló vállalatok is. Talán ezek a részek teszik a könyvet még életszerűbbé.
 
A könyvben többször előkerül az előző részből megismert biofegyver, a protomulekula, amely gyakrolatilag az olaj volt a tűzre. Ennek egy nagy részét ugyan Miller a Vénuszba vezetette, de a történet itt nem ért véget, mivel a furcsa anyag egész önálló életet kezdett élni az amúgy élettelen és lakatlan bolygón. A Föld és a Mars aggódva figyelik az ott folyó eseményeket, míg közben maguk is szeretnének egy kis mintát szerezni a veszélyes anyagból.
 
A Caliban's Warban egy kicsit beletekinthetünk a háttérben zajló politikai küzdelmekbe, Avasarala szemén keresztül. Nem tudom, hogy maga a politikai környezet volt-e az oka, de valahogy egy kicsit sótlannak éreztem az ő szemszögéből folyó történeteket. Még annak ellenére is, hogy csúnya, nőhöz nem nagyon illő szavakat adott a szájába az írópáros. A politikus háta mögé festett család is viszonylag eléggé statikusnak tűnt, bár ezzel lehet, hogy páran vitába szálnának.
 
Nekem valahogy hiányzott az előző nagy könyvből áradó Miller-Holden dinamizmus. A 4 nézőpont karakter inkább hátrányára, mint előnyére volt a változtatásoknak. A történet sem fogott meg annyira, mint az előzményben, valahogy nem hozott tűzbe a karakterek ide-oda utazgatása.
 
Két dolgot is érdekesnek találtam viszont, ami nem nagyon függött össze a történettel. Az egyik az időeltolódás kérdése, és az üzenetküldésben jelentkező várakozási idők. A másik pedig a világháló, ahol láthattuk Prax üzenete milyen hatást váltott ki, majd azt is hogy ebből később mi következett.
 
Bosszantó dolog azonban jóval több is akadt. A legfontosabb, ahogyan sikerült Holdennek megint az események középpontjába kerülnie és ennek következtében még nagyobb hatással lenni a háborús helyzet alakulására. Karakterének viselkedése megint csak egy más kérdés. Érdekes, de valahogy egyik nézőpont karaktert sem tudtam igazán megszeretni, talán egyedül a Marsról jött katonanőt. Még annak ellenére is, hogy az utolsó fejezete elég abszurd...
 
Alapvetően azonban a Caliban's War nem rossz könyv és ahhoz elég jó, hogy kíváncsi legyek a következő részre is.

Egy elveszett jegygyűrű

Nem nagyon hiszem, hogy sokan emlékeznétek még Annamária elveszett fülbevalójának esetére, ami már közel 4 éve történt. Annyiból én sem emlékeztem jól a történetre, hogy az angol nyelvű blogomban 3 évet említettem.
 
A szép télies márciusi hónapunkban, néhány napja esett meg a következő. Már éppen indultam el a munkahelyemről, hogy a szokásos ügymenet szerint felvegyem Évit és gyermekeimet egy köztes találkaponton, hogy onnan Annamária balettjére menjünk. Ekkor jött egy kétségbeesett telefonhívás feleségemtől, hogy elveszítette a gyűrűjét... a buszmegállóban.
 
Mondtam neki, hogy még pár percig keresse. Így is tett, de nem talált semmit sem a szakadó hóesésben. Miután felvettem őket és leraktuk Annamáriát a baletten indultunk vissza gyűrűkeresésre. És a hó közben csak hullt...
 
Az egyre lassuló közlekedésben haladtunk a helyszín felé. Az üvegfalú buszmegálló mögötti részre esett valahol a gyűrű, ahol először pattant egyet a betonon, majd begurult fűcsomós mocsokba. A közel 10 perces, eredménytelen kapirgálásban teljesen elfagytak az ujjaim, még tegnap is éreztem, hogy fájnak az ujjvégeim. Visszamentem a kocsihoz, hoztam rongyot, hogy megtöröljem nedves, fagyos, mocskos kezeimet, valamint a hólapátot, hogy azzal megújult erővel ugorjak neki a keresésnek.
 
Végül erőfeszítéseimet siker koronázta. Megtaláltam a gyűrűt!

2013/03/13

LEGO-kiállítás a Camponában

Gyerekként ki ne rajongott volna a LEGO-ért? Vagy talán inkább úgy tenném fel a kérdést, létezik-e, hogy a bennünk rejlő gyermek, legyünk bármennyi évesek, ne epekedne ezekért a színes, műanyag építőkockákért? 

Aki egyszer találkozik a LEGO-val és vele való építés szépségével, az bizonyára örökre elveszett. Szerencsére szülőként másodgyermekkorunkat élhetjük, amikor csemetéinknek szintén ezt vásárlunk valami ünnepére. Ilyenkor együtt vagy önző módon saját magunk építjük meg a doboztetőn szereplő tárgyat vagy jelenetet. Persze az egészet úgy adjuk elő, hogy "mi csak segíteni akartunk" megcsinálni.

A család közös rajongása az, ami szinte kihagyhatatlanná teszi egy ilyen kiállítás megtekintését. Korábban Évivel, még gyermekek nélkül akartunk megnézni egy LEGO-kiállítást, de a túl nagy sort nem akartuk kivárni, ezért inkább kihagytuk. Néhány éve itt a XXII. kerületben is lett volna lehetőségünk megtekinteni egy ilyent, de túl kicsi volt a hely, túl nagy a tömeg, ezért inkább ezt meg sem próbáltuk. Azonban most (2013.03.08 - 2013.04.07) a Camponában is meg lehet tekinteni néhány igazi LEGO-csodát. A széles, hosszú folyosók nyújtotta lehetőséggel bőséggel élt a kiállító, hiszen az alsó és felső szinten is megtalálhatóak vitrinjeik.

A Tropicarium bejárattól közelítve rögtön lerohan minket a kalózós téma. Méteres nagyságú emberalakok és hozzájuk méretarányosított állatok vannak üvegkalitkába zárva, amik gombok nyomására még akár mozognak is. Az épület másik végében az emeleten vikingek vannak hasonlóképpen megformálva. Ezt a részét nem is igazán értettem a kiállításnak, hiszen ezeket otthon  nem lehet megépíteni.

Az emeleten a mozi előtt volt néhány üvegvitrin, aminben különféle LEGO városok láthatóak. Valahogy a járművekből egyfajta retrós hatás érezhető, de jó van ez így. Sok gyerek álma, hogy egyszer egy ilyenje legyen otthon. Érdekes módon az alsó színten is volt egy hasonló, de nem teljesen ugyanaz.

Az alsó és felső szint tele volt az apró LEGO elemekből összerakott óriásszobrokkal, ezek közül mindet nem is emelném ki, csak néhányat. A legnagyobb egyértelműen az egy embernyi magasságú Einstein fej, kinyújtott nyelvvel és mozgó szemekkel. Persze, a kedvencem a Star Wars "részlegen" megtalálható csoportosulás (It's a trap!) volt, mérethű Darth Vaderrel (akire valami kopott fekete köpenyt dobtak rá), Yodával (akiről inkább a Clone Warsos verziója jutott az eszembe, mint a klasszikus trilógiában szereplő énje), valamint R2D2-val.

A köztük lévő üvegakváriumban pedig a Csillagok háborúja világának modeljei. Persze nem az összes, ezért hiányérzetem is volt. Szívesen láttam volna még néhány klasszikus űrhajót, de még így is elkapott az akarom-akarom érzés.

Annamária még egyetlen problémára világított rá: csak egy egyféle lányos LEGO van. Nos ezzel nem nagyon lehet mit tenni, és szerintem ezzel nincs is túl nagy baj. A hagyományos elemekből úgyis szinte bármit meg lehet építeni, amit kigondolunk, a tematikus dobozokban rejlő modelleket pedig valószínűleg úgyis csak 1-2 alkalommal rakjuk ki és játszunk vele.

Az egész kiállítás jó, érdekes és ingyenes. Mindenképpen érdemes megnézni, ha arra járunk... és közben lehet folytatni az álmodozást, ha nyerünk a lottón, akkor megvehetjük maguknak a LEGO Halálcsillagot, Csillagrombolóval és amivel akarjuk.

2013/03/11

Joe Abercrombie - A penge maga (Az Első Törvény első könyve)

Már egy pár éve a polcomon porosodott ez a könyv, aminek a borítója anno annyira megragadta a figyelmemet. Beismerem, hogy én is azon olvasók közé tartozom, aki előszeretettel választ a külcsíny alapján is. A valóban gyönyönyű és kreatív borítón túl mentségemre szóljon még, hogy korábban már olvastam néhány meggyőző kritikát Az Első Törvény könyvsorozat első kötetével kapcsolatban.
 
Az első fejezet még annyira nem is fogott meg, de szükséges volt, hogy Logent kiragadja társaival alkotott közösségéből és hogy egy kicsit betekintést nyújtson számunkra a karakteréből. Persze a későbbiek során jóval többet meg tudunk a számtalan sebet elviselni képes harcos személyiségéről és a benne rejlő potenciálról.
 
A második fejezet Gloktával, a könyv egyik legjobb karakterét mutatja be számunkra. Az inkvizítor nem csak kínzásaival hoz egyfajta brutalitást a vaskos kötetbe, hanem egyedi gondolataival és humorával is. Érezzük a szánnivaló, szerencsétlen kripliben lévő állandó dacot, az ünnepelt hősből, szánalmas, megvetendő ronccsá változott alakot, aki napi szintem megküzd az élettel.
 
A harmadik nagyobb hős egy Jezal névre hallgató nemes, aki gyakorlatilag Glokta fiatalkori énje is lehetne. Az inkvizítor többek között ezért is utálja annyira. Olvasás közben talán az ő karakterével szimpatizáltam a legkevésbé. A belőle sugárzó arrogancia és gőg még a (remek) magyar fordításon is bőven érezhető.
 
A könyv felénél jött egy törés, ami egy újabb központi szánt karaktert hozott be a történetbe. Persze rajta kívül még számos nagyobb, vagy kedveltebb szereplő is van, de valamiért úgy érzem, hogy a sötétbőrű nő kulcsfigura lesz. A vele kapcsolatos első fejezetek nem váltak ugyan a kedvenceimmé, mégis nem rontottak a könyv színvonalán.
 
A történetet olvasva, a karakterek kifejtését és konfliktushelyzeteket Joe Abercrombie valami fantasztikusan alkotta meg. A könyv felénél az járt a fejemben, hogy nem lehet ez az író első könyve. Pedig úgy tűnik, hogy ez az.
 
 
Az azonban kétségtelen, hogy ez még csak egy nagyobb eposz első darabja. Ebben a könyvben még "csak" a karakterek és a politikai helyzet felvázolása történt meg, valamint a csapatépítés. Ugyan már körvonalazódtak a nagyobb konfliktusok is, de én úgy érzem, hogy ez még csak erősen a kezdet. Innen még bármi történhet, ugyanis még nem lehet látni a végső célt, a kaland elsődleges okát.
 
A penge maga nem ajánlható könnyűlelkűeknek. A vad, nyers brutalitás, a kínzások és szinte derült égből előtörő káromkodások nem mindenkinek való. Én kifejezetten élveztem, amikor 1-2 karakter szájából abszolút nem várt káromlatok törtek elő, vagy például, amikor a könyv vége felé Bayaz előjött a fürdőből. Egyszerűen zseniális.
 
Most még nem tudom, hogy mi vár rám a trilógia következő könyveiben, de remélem Abercrombie tudja tartani ezt a stílust és színvonalat. Már régen éreztem bármilyen olvasmánnyal kapcsolatban azt, hogy most és azonnal szeretném falni a folytatást.

Lost - Eltűntek

Úgy döntöttem én sem akarok kimaradni a 6 évad nyújtotta kalandból, amit a sokak által mérföldkőnek tartott Lost - Eltűntek című tévésorozat nyújthat, ezért belekezdtem... Majd befejeztem.
 
A kezdet meglehetősen nehéz volt. Amikor az RTL Klubon ment a sorozat, akkor valószínűleg rosszkor tekinthettem bele, mert éppen valami orvosos dolog volt folyamatban, talán dzsungel körülmények között műtött valakit, a doki. Nagyjából itt vesztett el engem először a Lost, ugyanis nem szerettem volna egy orvosközpontú sorozatot nézni.
 
Eltelt pár év, mire újra felszívtam magam. Megtudtam, hogy a sorozat nem csak annyiról szól, hogy ott vannak egy szigeten, amit nem kiszavazás útján lehet elhagyni, és az egész nem (csak) az orvoslásról szól, hanem van benne kellő misztikum. Ennek kapcsán pár éve neki is láttam, aztán valahol a 4. rész környékén elakadtam. Nem azért, mert nem tetszett volna, hanem valami közbejött és hónapokkal később, már nem akartam újrakezdeni, vagy onnan folytatni.
 
Valamikor tavaly novemberben szántam el magam, hogy itt az ideje egy masszív Lost darának, amit kisebb megszakításokkal február végére sikerült is befejeznem. Voltak napok, amikor sikerült 4-6 részt is megnézni, de általában kettesével haladtam.
 
Az alaptörténet szerint egy repülőgép lezuhant a szigetre. Érdekes módon rengeteg túlélő van és súlyos sérült gyakorlatilag egy szál sem. Ugyanakkor van nagypocakú, mindennapos terhesnőnk, valamint olyan tolószékesünk, aki a lezuhanást követően futni is képes. Aztán lassan következnek a további furcsaságok, fura hangok az őserdőből, jegesmedve, beazonosíthatatlan rádióüzenet és egyéb nyalánkságok.
 
Aztán persze jöttek a pofonok is. Mert a szigeten nem csak halászás, vadászás és gyüjtögetés folyt, a szerelemes párok kialakulása mellett, hanem egyéb módon is harcolni kellett a fennmaradásért, túlélésért. Ez pedig vagy halálesettel, vagy sérülésekkel járt, amikor a dokinak gyógyítania kellett, vagy csak simán visszaemlékezés volt a múltba, esetleg egy "másik jelenbe", ahol megintcsak műtöttek. Az évadok jól kitalalált fősodor mentén haladtak előre, és ahogy hőseink folyamatosan szintet léptek, úgy találkoztak újabb főellenségekkel vagy újabb főküldetéssel. Mikor az íróknak már elegük lett, az adott helyzet körbetipegésével, akkor mindig kitaláltak valami újat, lehetőleg valami misztikusat, amin az egyszeri néző nyugodtan agyalhat a következő részig, évadzárásig, vagy évadnyitóepizódig.
 
Az érdekes agyszüleményeknek köszönhetően a Lost tobzódott a baromságokban. Tele volt olyan dolgokkal, amiken alapból nem érdemes fennakadni (miért állt mindig jól a szereplők haja, honnan volt tűzük, fáklyájuk), és olyanokon, amiken annál inkább (egy lezuhant repülővel felszállni).
 
Mindezek ellenére a Lost sikeres volt. Vajon miért is? A nézők szeretik, ha olyan kérdéseket vetnek, amire ők kereshetik a válaszokat. Valamint a Lost sikeresen magába tömörített több olyan dolgot, ami a sikerhez feltétlenül szükséges. Volt benne gyerek (sőt, kisbaba is!), kutya, szerelem, viszály, nagyjából minden bőrszín képviseltette magát, valamint több sorozattípus elemeit is meg lehetett benne találni. Ez utóbbiban nagy segítséget jelentett, amikor a szereplők múltjába kaptunk betekintést. Gyakorlatilag volt itt minden, nyomozós, orvosos, átverős, utcai rendőrős, stb. Aztán ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a kiszavazás részt leszámítva egy picit túlélő-valóságshow hangulatot is nyújtott, ahogy szerettek volna túlélni és kijutni a szigetről.
 
A Lost rengeteg kérdést dobott fel, amiket nem sikerült teljes mértékben megválaszolni. Én mégis azt mondom, hogy jól van ez így. Az egész sorozatot és lezárást illetően hasonló a véleményem, mint A setét torony könyvsorozattal: nem a célállomás a lényeges, hanem az út, amin keresztül sikerült odáig eljutni.
 
Nem voltam csalódott vagy bosszús a befejezés miatt, mert igazából annyira túlbonyolították addigra az egész történetet, hogy jobb megoldást nem nagyon lehetett volna találni. Mindenesetre nem tudom teljesen tisztaszívvel ajánlani mindenki számára az egész sorozatot. A menetközben koncepcióváltások, illetve misztikus elemek sokakat elriaszthatnak...