2013/02/28

Orson Scott Card - Végjáték (Ender's game)

A sci-fit kedvelők számára szinte kötelező olvasmánynak mondják a Hugo- és Nebula-díjat nyert Végjátékot, ezért én is úgy döntöttem, hogy kipipálom a listámról.
 
A Föld már két hangyinváziót vészelt át az elmúlt évszázadban és javában készülnek a harmadikra. A katonai vezetők a gyerekekben látják a reményt, hogy győzelemre viszik a földi flottát, ezért már születésüktől fogva keresik a megfelelő katonákat. A Wiggins családból két kiszemelt is volt, de egyik sem tűnt megfelőnek, ezért a családnak megengedték, hogy 3. gyermekük is születhessen. Reményük annyiból bevált, hogy a - kezdetektől megfigyelés alatt álló - gyermek, Ender végül felvételt nyert a hadiakadémiára.
 
A korábbi közegéből való kiszakítás túlságosan nem rázta meg, mert nem volt teljesen elégedett a sorsával, egyedül lánytestvére iránt táplált számára kellemes érzéseket. A kiképzés nem volt egyszerű, de hogyan is lehetne az egy csapat gyermek számára, akiket nem gyermekként kezelnek. Orson Scott Card regénye ezt igyekszik bemutatni, hogy a felnőttek milyen "gonosz", céltudatos módon nevelik és irányítják a gyermeket, hogy azzal az egész emberiség sorsát tegyék majd jobbá.
 
Ender szenvedését, belső vívódását, a gyermekben felvetődő morális érzéseket nem könnyű feldolgozni, ugyanakkor jóleső érzés látni, hogy veszi az akadályokat és közben mi játszódik le benne.
 
A végső cél, hogy felkészítsék a növendékeket a hangyok névre hallgató idegen faj elleni küzdelemre. Sajnos az idegenekről túl sok mindent nem fogunk megtudni, főleg a könyv elején. Ezért igazából azt sem tudjuk átérezni, hogy mi ellen is folyik a küzdelem (Nekem egy kicsit a Csillagközi invázió ugrik be, amikor a hangyok elleni harcokat említik).
 
Kicsit furcsa volt a hidegháborús érzéstől átitatott (a Varsói Szerződés országaira többször van hivatkozás), de mégis a jövőben játszódó regényt olvasni. Érdekes volt az internethez hasonló kommunikációs csatorna bemutatása is, ahol a két politikai nagyság fejtette ki a nyilvánosság felé a nézeteit. Szinte tapintható volt végig, hogyha egyszer győzelmet aratnak a hangyok elleni harcban az összefogott országok, akkor újabb világháború következhet.
 
Orson Scott Card regénye koránt sem tökéletes, de ennek ellenére jó és mély gondolatokat képes ébreszteni. Vajon mi az a határ, aminek még kitehetjük egy gyermek tűrőképességét? Biztos helyes döntés így kihasználni őket? Azon is gondolkodom, hogy vajon mennyit foghatott a Végjátékon az idő, amikor azt látjuk egész fiatalok is számítógépes játékon, hogyan reagálnak a szimulációs eseményekre.
 
Nem akarok senkit elriasztani a Végjátékról, vagy inkább tükörfordításban "Ender játékától", mert igazából könnyen olvasható, érdekes és van benne érdekes fordulat is. Ugyanakkor van, amikor leül a történet (főleg a politizálós részek) és kicsit döcögősebben halad előre. Ez talán azért is van, mert az írás első változata egy 90.000 karakteres novella volt, amiből végül kialkult az Ender's Saga első kötete.
 
Én azt hiszem, hogy valamikor folytatni fogom ezt a sorozatot is.

Nincsenek megjegyzések: