2016/08/25

Discoveries

Az események ezen a nyáron valahogy úgy hozták, hogy több kockás társasjátékot is sikerült megismernem. Ezek közül kettő némiképpen hasonlított egymásra, míg a harmadik valójában egy kicsit felturbózott kockapóker. Időrendi sorrendben a Discoveries volt az első…

A Lewis & Clark társasjáték farvizén evezett be, amiről páran azt is mondták, hogy annak csupán kockásított kiadása. Erről nem nagyon tudok nyilatkozni, mivel azt nem volt szerencsém kipróbálni. Állítólag szép grafikával megáldott játék, ami szerintem is nagyjából igaz, holott mégsem túl kiemelkedő. Vagyis annyira nem, hogy külön emlegetni kellene.

A játék szerint felfedezők vagyunk, akik keresztül akarják szelni az észak-amerikai kontinenst. Közben pedig minél pontosabb próbálják lejegyzetelni tudományos felfedezéseiket és az út során tapasztalt csodákat. Ennek során a játékban törzs és különböző jelöléssel ellátott felfedezés kártyákat kell szereznünk, amik segítségével pontokat szerezhetünk.

A játékban mindenki saját 5 darabos kockakészlettel kezd, amiknek oldalain mindenkinek ugyanazok a jelölések találhatóak (2 séta, 1 lovaglás, 1 indián, 2 naplózás) ugyanolyan számban, de a kockák színe játékosonként más és más. Ezekkel rögtön dobunk az előkészületi fázisban, mert ezek lesznek majd az erőforrásaink, vagy akciólehetőségeink. Fontos, hogy csak akkor dobunk a kockával, amikor megszerezzük őket és nem minden akció elején!

A játékosok ezt követően sorban, egymás után hajtják végre a köreiket, amely során csak egy akciót lehet kivitelezni. Ennek során legalább egy kockát ki kell játszani, vagy többet, de ugyanolyan oldalukkal felfelé. Azonban ezeket lehet egyszerre több helyre is tenni, bármilyen sorrendben.
Az akciókat megkülönböztetjük, hogy azok egy körre vonatkoznak-e (valamilyen indián törzsi kártya megszerzése, kocka eredményének megváltoztatása, terv megváltoztatása), vagy többre (lovaglás, gyaloglás, hegyi expedíció és ezek után ezek naplózása az írásos kockával).

Így nézett ki a saját játékostáblám
Ezen felül lehet még olyan akciónk is, amivel a korábban felhasznált kockákat lehet visszaszerezni. Ez történhet a folyó egyik oldaláról, vagy az összes saját színű kockánk visszakapása, függetlenül attól, hogy azok hol vannak. Ez utóbbi nagyon szemét dolog is tud ám lenni. Miután ezeket megszerezted dobsz velük.

A játék során felfedezés kártyákat szerzünk az előbb említett mozgáshoz kötődő szimbólumok segítségével. Ha már többet nem tudsz szerezni, akkor azzal kiváltod az utolsó kört, rajtad kívül még mindenkinek van egy köre. Ezt követően jön a pontszámlálás és a legtöbb ponttal rendelkező játékos nyer.


Megmondom őszintén, hogy valamiért a játék magas helyezését a Boardgamegeek-en értem. Egy átlagos, nem kiemelkedő kockadobálós játékról van szó, amit még annyira családbarátnak sem mernék nevezni a kiszúrásfaktora miatt. Akár jó lehetne afféle filler játéknak, csak én ahhoz egy picit hosszúnak találom a játékidőt. Mindenesetre rossznak sem nevezném. Aki pedig szereti a szép grafikát, kockamenedzseléssel, szettek gyűjtésével, azoknak akár még ajánlott is lehet. Nyelvfüggetlensége miatt mindenki bátran kipróbálhatja, ha lehetősége nyílik rá.

2016/07/14

Quadropolis

A Days of Wonder legutóbbi játékai esetében minden adottnak tűnt ahhoz, hogy sikeresek legyenek, de mindig jön valami ami ezt egy kicsit keresztülhúzza. Például a Five Tribes esetében is úgy véltem, hogy simán esélyes lehet a német Spiel des Jahres cím begyűjtésére, de elég hamar elvérzett a versenyben. Hiába, a rabszolgák politikailag nem annyira korrektek, még akkor sem, ha valóban léteztek.

A Quadropolis megjelenésekor szintén volt egy olyan érzésem, hogy a neves német játékdíj jelöltjei között kellene lennie, de újra meglepődtem. Ekkor még nem ismertem a játékot, de a DoW játékai automatikusan olyanok, amiket legalább említeni kellene az éves díjkiosztók valamelyikén.
Egyre kíváncsibb lettem, vajon mi lehet az oka, hogy sem a családi, sem a haladó játékok közén fért be a neves játékdíj versenyében. Nem tudom, hogy igazából mi is áll a német zsűri döntése mögött, de mintha éreztek volna valamit, mert júniusban megint balhé lett. A dobozban található műanyag elemek ugyanis szeretnek megrepedni és töredezni, még akkor is, ha nem használjuk őket!

Két hete volt alkalmam, a Terra Mystica után levezető játékként, kipróbálni a Quadropolist. Az alapokat gyorsan meg lehetett érteni, azonban a pár perces magyarázat nagy része a végpontozás menetéről szólt. Ezt viszont könnyebb volt az első tanulójáték során gyakorlatban megérteni, mint a tanítás során.

A haladó játékmódot választottuk, ami valószínűleg túl sokban nem tér el a családi variánstól. Szűröm le ezt abból, hogy valóban rém egyszerűek a szabályok. Mind az 5 forduló elején véletlenszerűen felhelyezünk egy 5x5-ös négyzet alakba épületeket, amik egyfajta piacként funkcionálnak.

A kezdőjátékos elhúz egy számozott nyilat, majd a nyílon szereplő szám szerint sorból (lehet alulról vagy felülről) vagy oszlopból (jobbról vagy balról) elvesz épületet. Az épülettel együtt kaphatunk embert vagy pedig energiaforrást, amiknek végső optimalizálására nagyon figyelni kell. A kiürült helyre tenni kell egy bábut, ami azt jelzi. hogy abból a sorból és oszlopból, amiben a bábu áll nem szabad választani a következő játékosnak.

Az elhúzott lapkát rögtön le kell helyeznünk a saját városunkba. Itt is van egy különleges szabály, ugyanis ahhoz a számhoz kötődő helyhez szabad csak letenni az épületet, amivel elhúztuk. Például, ha jobbról a második helyről vettük el az adott épületet, akkor az kerülhet az 2-es számmal jelölt kerületbe, a 2-es számmal jelölt egyik kerületrészbe, vagy ha az épület tulajdonsága engedi, akkor egy épülő emeletes ház 2. szintjére.

Eddig ez elég egyszerűnek tűnik, de számos dologra figyelni kell. Nem csak annyira, hogy az adott épületnek lehet erőforrás igénye (ember vagy energia), de az sem mindegy, hogy milyen más épületek mellett van és hogy milyen alakzatba és dimenzióba tesszük le.

A látszólag egyszerű mechanikával működő játékban elég nagy analízis-paralízis rejtőzik a rengeteg lehetőség miatt. A piactérről választható épületek elérhetősége folyamatosan változik, amivel a saját stratégiánk is alakulhat. A bosszankodásunk könnyen származhat az egyik ellenfelünk nem szándékos keresztbe tevéséből is, de ugye ez lehet akár szándékos is.

A Five Tribeshoz hasonlóan itt is látszólag számos út vezethet a győzelemhez, azonban van egy olyan érzésem, hogy ez a játék talán jobban kiismerhetőbb. Elég nagy szerepe lehet annak, hogy ki lesz az adott kör kezdőjátékosa, és nagyon figyelni kell, hogy ő milyen irányba indul el. Ha senki nem akarja meggátolni tervében, akkor könnyen ő jöhet ki nyertesnek.

A játéknak elsőre elég bonyolultnak tűnik a pontozása, és igazából érdemes is megtanulni a pontozási segédletet, ha nyerni szeretnénk a játékban. Ahogy talán azt is, hogy az adott körökben milyen lapkákat szerezhetünk.

Nehéz egyértelműen választani azzal kapcsolatban, hogy a Quadropolis akkor jó vagy rossz játék. A családi variánsát nem próbáltam, de a tartozékok böngészése közben úgy tűnt, hogy jóval egyszerűbb a lehelyezési- és pontozási szabály. Kérdés, hogy a társasjátékok világába be tudja-e rántani az embereket a valamivel egyszerűsített pontozási segédletre épülő építkezés. Nem hiszem, hogy ez kerülne inkább elő egy régebbi klasszikus helyett, ha valakivel meg szeretném szerettetni a társasozást. A haladó szabályok szerinti játék pedig, szerintem, nem túl erős. Nem tudom, hogy akarnék-e vele 10+ alkalommal leülni (nem mintha a birtokolt játékok többségében benne lenne már ennyi játékalkalmam).

Mindezek a Quadropolis egész jó játék. Számomra az analízis-paralízis faktor egy kicsit túl magas és a játék sem annyira vonzó témavilágilag. A játékelemek elég jónak tűntek... amíg ki nem derült a műanyagelemek gyors amortizációja. Ennek ellenére egy játékot mindenképpen ajánlok annak, aki szereti a Days of Wonder játékait.

2016/06/13

Zsiványok (George R. R. Martin és Gardner Dozois válogatásában)

Elég volt csak a borítóra tekintenem, hogy el akarjam olvasni ezt a könyvet, még akkor is, ha tudtam, hogy számtalan író egyedi történetei vannak benne, egymással a legtávolabbi kapcsolatot sem ápolva, kivéve azt, hogy zsiványok a főszereplői. Nos... ez sem teljesen igaz, de erről majd később.

George R. R. Martin a bevezetőjében utal arra, amit már a Warriors válogatáskötetben is említett, azaz hogy mennyire szerette, amikor kiskorában bement a helyi vegyesboltba, ahol a forgós polcon elhelyezett, semmilyen módon nem kategorizált könyvek között turkálhatott és kereshetett magának valót. A zsáner nélkül egymás mellett sorakozó kötetek között izgalmas feladatot jelentett a megfelelő kiválasztása, de ugyanakkor szélesítette a szemléletet is.

A Zsiványok sem egyetlen műfajból merít, hanem széles palettáról válogatja össze az írásokat. Ugyan - vélhetően GRRM miatt - több a fantasy történet, de lehet találni sci-fi, krimi, drog-maffiás, párhuzamos világos, jövőbe tekintős, vagy egészen életszerű történetet is, a képtelennek tűnőek között.

A sok írónak köszönhetően nagyon sokszínű antológia lett a Zsiványok. Ugyan a történetek színvonala kicsit hullámzó, de alapvetően magas. Furcsa, hogy pont érkezett csalódás, ahol többet vártam. Ugyan a kezdésnél Joe Abercrombie velős kezdésével és hogy rögtön belecsap a fura, de ugyanakkor remek hullámvasúttal, jó alaphangot ad meg könyvnek, de a végén Martin bácsi lekever nekünk egy nagy pofont, a képzeletbeli világának történelemórájával. Az utolsó írásban ugyanis semmi zsiványost vagy szórakoztatót nem találtam. Semmi kedvem nem volt családfák ágrajzait magam elé képzelni vagy a sokadrendű szerepelőket elhelyezni az egyre terebélyesebbre nőtt intrika-hálózatban. Ja... és persze zsiványok sem voltak benne.

Ugyanakkor sikerült belefutni néhány nagyon szórakoztató írásba is. Milyen képtelen dolognak tűnhet például egy utca ellopása? Egyszerűen zseniális volt az egész kivitelezése. Vagy ott volt a történet a hatalmas moziplázában, ami egészen hihető jövőt vázolt fel, még az erős túlzásai ellenére is.

A könyvet nem ajánlanám mindenkinek, ugyanakkor szinte mindenki találhatna benne magának tetszőt. Elég sok benne a fantasy, de elég sok benne a nem fantasy is. Ezek minősége is elég váltakozó, tehát vegyes lehet a megítélésük. Azonban az utolsó írást inkább hagyjuk ki, csak akkor olvassuk el, ha tényleg nagyon el akarunk mélyedni a Jég és tűz dala sorozat háttérvilágában.

2016/05/06

Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai

Már akkor felkaptam a fejem, amikor külföldön megjelent a The improbable adventures of Sherlock Holmes novelláskötet. Tudtam, hogy ezen történetek gyűjteményét el szeretném olvasni. Aztán majd meglátjuk, hogy akarok-e még nem Sir Arthur Conan Doyle-tól Sherlock Holmes történeteket olvasni.

Meglehetősen neves írók novelláit találhatjuk ebben a gyűjteményben. A Sherlock Holmes lehetetlen kalandjai kötet szerzői között találkozhatunk Stephen Kinggel, Michael Moorcockkal, Stephen Baxterrel vagy Neil Gaimannel is. Ahogy az antológia címe is utal rá, itt általában olyan írásokkal találkozhatunk, amelyek kicsit lehetetlenek, megdöbbentőek, vagy valamilyen módon kifacsart irányból követik le a híres nyomozó kalandjait. Ennek megfelelően itt találkozhatunk időutazással, lovecrafti teremtményekkel vagy egyéb természetfelettivel. Némely szerző eljátszik azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha deduktív képességeket alkalmazó nyomozó és hű társa találkozna más híres személyekkel, az eredeti történetek szerzőjével, vagy H. G. Wells-szel, esetleg más írók történeteinek detektívhősével.

Az írások nagy része igen jól sikerült. A kicsit hihetetlenebb kalandok között találkozhatunk olyannal is, ami könnyen beillene Sir Arthur Conan Doyle munkásságába is, mert nem nagyon lóg ki sem az alapfelvetéssel, sem a nyomozással. Olyan is van, ami egy kicsit túlzásba veszi SH-történetek alapvetéseit, például az egyik novellában nagyon viccesen jött ki, hogy Watson doktor sorozatban nem vette észre, hogy barátja lapul az álruhák mögött. Ugyanakkor már-már bosszantó volt, amikor mindenféle sárfoltok alapján állapította meg a tanácsadó, deduktív detektív, hogy honnan érkezett a kliens vagy merre járt az áldozat.

Érdekes módon a leggyengébb darab az lett, amelyik azt hangsúlyozta, mennyire el vannak nyomva a női karakterek Sherlock Holmes világában (is). A történetben éppen nem Watson a segédje, hanem egy kivételesen eszesnek mondott diáklány, akinek talán pont ezt a képességét nem sikerül bemutatnia. Holmes is meglehetősen csak háttérszereplő, mégha a lényeg az ő kudarcát akarta is volna megjeleníteni.

A történetek között némelynél azt éreztem, hogy egy picit karikatúraszerűen túl van írva. Ugyanakkor az egyik, túl sok régies kifejezést használó novella esetében lehet, hogy a magyar fordítás volt inkább egy picit ludas. Mindezek ellenére nagyon élveztem az olvasást és az elmúlt hónapok tempójához képest nagyon jól haladtam és viszonylag gyorsan végeztem a könyvvel.

Nehéz lenne egy kedvencet kiemelni, mert valójában több is lenne. A könyvben felvázolt esetek több, mint 90%-át szerettem, mert noha nem volt mindegyik tökéletes mű, de mégis valami egyedi ízt hoztak a Sherlockverzumba.

Ha szereted a Sherlock Holmes történeteket, akkor mindenképpen ajánlom, de azok számára is érdekes lehet, akik csak bele szeretnének kóstolni ebbe a világba, mégha azt nem is az eredeti író pennáján keresztül teszik meg.

2016/04/12

Robert Jordan: Hódít az árnyék (Az idő kereke IV.)

Tavaly kezdtem neki az Idő kereke sorozatnak, akkor még naív célkélt azt kitűzve, hogy talán idén be is fogom fejezni. Erre a tervemre annyira nem láttam esélyt az év elején, hogy a Goodreads-en a 2016-os olvasói kihívásba összes 5 könyvet mertem megcélozni. Az, hogy mostanra 3 könyv van már olvasottnak megjelölve egy kicsit talán csalás, mert ebből 2 képregény. Az pedig szintén másik lapra tartozik, hogy arról sem írtam még egy árva sort sem.

A Hódít az árnyék az előző könyv végétől veszi fel a fonalat. Hőseink újra találkoztak az utolsó oldalakon és Rand újra egy főellenséggel szállt harcba, akin végül sikerült túlküzdenie magát. A sorozat 4. része onnan folytatódik, hogy éppen nyugi van, mindenki a sebeit nyalogatja és a következő lépesekre akarja magát elszánni. Az események úgy alakulnak, hogy a főbb szereplőknek más-más utakon kell fonalaikat befűzni a mintába.


A három fiúból az egyik visszatér szülőföldjére, hogy ott szálljon szembe a sötétség erőivel. Azonban nem csak az ocsmány lények légiói jelentenek veszélyt Folyóköz lakóinak, hanem a fehérköpenyek is. A közéjük szorult falusiakra igencsak ráfér a segítség és egy irányító kéz. Perrin veszi magára a terhet, hogy megpróbálja seregszerűvé összekovácsolni a földművesekből és állattenyésztőkből álló lakosságot.

Az aes sedai-tanoncok nyomozótriója is megbomlik, csak ketten folytatják útjukat a fekete nővérek és azok terveik felkutatására. Engem valahogy ez a történetszál érdekelt a legkevésbé.

A történet fősodrát Rand utazása jelentette a sivatagos pusztába, ahol az aieleket igyekezet maga mögé állítani, egy nagy próbatételt követően. Itt történnek a legérdekesebb dolgok, de itt is a legkuszább az egész írás. Az itteni események nem kevés meglepetést tartogatnak, és nem csak a végjátékban. Érdekes látni azt is, ahogy Rand egyre erősebb mágiahasználó lesz és hogy kezd ő is igazi vezérré válni.

Az idő kereke lassan forog, ahogy szövi az eseményeket a mintába. Robert Jordan nagyon kényelmes írónak tűnik, mivel terjedelmes könyvtéglái rengeteg felesleges vagy feleslegesnek tűnő mozzanatot jelenítenek meg, ami miatt az egész könyvsorozatot durván túlírtnak gondolom. A dolgát nagyban könnyíti, hogy a korábbi kötetekből megismert hőseink útjai nagyon szétdarabolódtak, és amikor az egyik helyszínről váltunk a másikra, akkor bizony nagyon lassú a felvezetés. Ezt követően pedig hiába indulnak be a dolgok, jön az olló és már váltunk is át egy másik helyszínre, ahol újra jön a lassú építkezés.

A könyv vége egy picit bosszantó volt, főleg amikor elindult a vihar jelenet. Erősen kapkodósnak éreztem és újra el kellett olvasnom, hogy éppen mi is történik éppen. A tempója és az információáradat szöges ellentétben volt az azt megelőző 1000 oldallal.

Összességében egy egész jó rész volt, de mielőtt folyatnám be fogok iktatni egy másik könyvet.

2016/03/15

Egy februári játékestről...

Szinte már kezd valamennyire bosszantóvá válni, hogy igazából csak akkor tudunk hosszabban és több játékkal játszani, ha az aprónépet leadjuk valahová megfigyelésre. A hétköznapok egyszerűen túl sűrűek és fárasztóak ahhoz, hogy akár egy közepesen nehéz játék lekerüljön a polcról. A szüleimet látogattuk meg és az egyik barátom pont lemondta a szombati társaslehetőséget, ezért hirtelen felindulásból megkérdeztem Lacit,  az egyik közeli településen lakó, Négyszögletes kerekasztal blogot vivő bloggertársamat,  hogy esetleg játszanánk-e valamit. Játszottunk, és majdnem eltelt fél hónap, mire írni is tudok róla.

Witchcraft - Bemelegítésnek ez a kellemes Love Letter klón került elő. Én szeretem a sima Szerelmeslevelet is, főleg mert nagyon jó lehet játszani a gyerekekkel is, és azt sem nagyon éreztem eddig, hogy fejleszteni kellene plusz kártyákkal. A boszorkányos téma kellemes újdonságot visz a játékba. Nemcsak a számozás tart 0-tól 9-ig, hanem a megszokott tulajdonságok is egy kicsit megváltoztak, vagy csak más számsorrendben következnek. Jelen esetben is az a lényeg, hogy ki marad tovább játékban, illetve, hogy a legvégén mi legyünk azok, akinek a legmagasabb értékű lap van a kezében. Érdemes átnézni ezt a variánst, mert jóval többit nyújt az eredetinél, mint bármelyik hivatalosan kiadott verzió.

Deadline Saloon - Következőnek szintén egy nem túl nehéz darab került elő. A Deadline Saloon gyakorlatilag a Beasty Bar című játék átdolgozása. Változott a téma, módosult és bővült a játékmenet. Az eredetiül szolgáló játék készítői azonban ezt annyira nem nézik jól szemmel Lacinak, ezért most is van velük egy kis vitája.
A játékban mindenki kap egy saját, egyedi színnel bíró, ugyanazon különböző tulajdonságokkal bíró emberekkel teli paklit. Ezekből a lapokból kell minél többet bejuttatni a kocsmaajtón túlra. Ez azonban nem olyan egyszerű, mert az ellenfeleink is ugyanezen mesterkednek, valamint azon, hogy minél jobban szivas... izé, meggátoljanak benne.
Az egyedi tulajdonságokkal rendelkező karakterek tudnak mozogni a sorban, le tudják vadászni a többi karaktert, vagy akár mindenkit kiirthatnak egyetlen laza mozdulattal. A 14 egyedi lapot elsőre biztosan nem tudjuk átlátni, ahogy a bennük rejlő lehetőségeket sem, ezért érdemes belőle többet is játszani. Ez egyébként egyáltalán nem gond, mert relatív rövid játékidővel bír. A Deadline Saloon ingyen elérhető, de lehet adománnyal támogatni a szerzőt. A karakterek tulajdonságáról bővebben magyarul a blogban olvashatsz.

Istanbul a Mocha & Bakshees kiegészítővel - Az alapjáték 2014-ben német év játéka díjat nyert a haladó kategóriában (Kennerspiel des Jahres), ami akár jót is jelenthetett, legalább annyit, hogy ki akarjam próbálni. Az már csak apró bónusz volt, hogy rögtön az első kiegészítővel együtt tehettem.
A játékelemek kihelyezését követően rögtön a török főváros színes, kavargó piacán éreztem magamat, ahol a különféle árukat úgy kellett beszereznünk, hogy a végén mi gyűjtsük be először a legtöbb rubint.
A kereskedőnkkel a tanítványainkat kísérjük és velük együtt hajthatunk végre akciókat a különböző helyszínlapkákon. Ezen helyek elég változatosak, vannak köztük piacok, raktárak, rendőrség, szökőkút és hasonlók. Ezeken mozogva, az árukat és pénzeket megfelelően kimatekozva forgatva kell megtalálni az optimális stratégiát. A végső győzelemhez szükséges rubinokat ugyanis több módon is megszerezhetjük, de lehetőleg ezt úgy tegyük, hogy a minél előbb teljesítsük a megszerzéséhez szükséges célt, mert ha már csak másodiknak érünk oda, akkor az újabb rubin megszerzése többe fog kerülni.
A kávé és baksis kiegészítő annyira beleépült az alapjátékba, hogy nem is nagyon éreztem annak kiegészítő voltát. Az új árufajta tovább bővíti a lehetőséget és színesíti a játékot, e nélkül az alapjáték valószínűleg kevesebb és talán nem is nagyon akarnám nélküle játszani. Talán csak akkor, ha rövidebb játékidőt szeretnék. Érzésre ugyanis a kiegészítő egy kicsit megtolja a játékidőt, ami úgy sem túl vészes. Az alapjáték teljesen nyelvfüggetlen, de a kiegészítő már hoz be nyelvfüggő elemeket, ami meglehetősen bosszantó.
Az Istanbul nyújtott számomra annyi újdonságot és érdekességet, hogy felkerüljön a kívánságlistámra. Persze ez nem jelenti azt, hogy onnan majd beszerzés nélkül kerüljön le, mert annyi jó játék van.


Liar's Dice - "Pihenő" játéknak egy kockajáték következett. A játéknak korábban csak a nevét hallottam és nem néztem utána, hogy miről is lehet szó. Az 1987-ben kitalált játék 1993-ban kapta meg a Spiel des Jahres díjat, ami elég meglepő. A játék nagyon egyszerű, és kevés játékelemet igényel. Játékosonként csak egy átlátszatlan pohár és 5 dobókocka szükséges. A játékosok egyszerre rázzák küblijüket, majd lefordítják maguk elé. Mindenki megnézi, hogy a saját pohara alatt milyen kockaeredményeket dobott. Ezt követően az egyik játékos mond egy tippet, hogy szerinte melyik kockából mennyi lehet az összes játékosnál. A következő játékosnak ezt túl kell licitálnia, vagy azt kell mondania, hogy ez hazugság. Ebben az esetben fel kell fedni a kockadobásokat, és valaki elveszít egy kockát. Ha a licitet mondó hazudott, akkor ő, ha pedig a hazugságot kiáltó tévedett, akkor ő. A játék addig tart, amíg csak egy játékos marad játékban. Nagyon jó kis filler-játék. Azt hiszem, hogy kellene beszereznem néhány bőrpoharat.

Colt Express - Levezetőnek a tavalyi Spiel des Jahres győztes következett. Igen, adtam neki egy újabb esélyt, hátha jobban bejön. Nos, ez nem következett be, még úgysem, hogy kipróbálhattam DeLorean-os kiegészítőt is. Továbbra is az a véleményem, hogy habár nem rossz játékról van szó, de mégsem érdemli meg azt a díjözönt, amit kapott.

2016/02/10

Társasjátékos kalandok a Gémklubtól Debrecenig

Állítólag az év végi pihenőnapok arra jók, hogy a január jobban és kipihentebb induljon. Én annyira nem éreztem magamon ezt a frissességet, és ugyanolyan fásultsággal láttam hozzá a 2016-os év első hónapjának. Újra visszatért a mókuskerék, amely nagyjából a kövekezőkből áll reggeli gyerekmenedzselés, munka, délutáni-esti gyerekmenedzselés, majd ájultan az ágyba zuhanás. A hétvége pedig szintén nem csak játék és mese, hanem általában valami programot is rejt magában.

Január második hétvégéje elég lazának tűnt elsőre. Semmi program nem volt a környéken sem, egy reggel 9 órai kezdetű kosármeccset kivéve. A birodalom bajnoka társasjáték egyik atyja, Pali jelezte, hogy egy példányt átvehetek tőle személyesen, ha ellátogatok ezen hétvége szombatján a Gémklubba. Aztán még játszhatnánk is közösen valamit. Akár az általam régóta kipróbálásra váró Battlestar Galacticát is... Huhú! Rögtön elkezdtem a szervezést, hogy a kosármeccsem után legyen valaki gyerekfelügyelő, hogy Évivel tudjak menni, ami még jól is alakult. Következő héten azonban jött az első csapás, hogy Mártonnak aznapra lett egy focitornája, majd néhány nap múlva jött a következő csapás. Annamáriának szülinapra kellett mennie. Majdnem minden borult, de végül egyedül ellátogattam a Gémklubba.
Pali elég elfoglalt volt, hiába nézegetettük hosszasan a Warhammer Quest: The Adventure Card Game komponenseit, azokkal végül nem történt semmi. Egy gyors ebédet követően azonban előkészültünk egy 4 fő Gears of War játékra. Én anno játszottam a PC-s verzióval, ezért nagyjából tisztában voltam, hogy mire számíthatok. Erős testfelépítésű, sok vasat magukon hordó katonákra, akik szörnyek ellen küzdenek. Ez az alapfelállás hordozta magában, hogy egy történettel és kalanddal teli ameri lesz, nem túl sok agyégető gondolkodással, cserébe sok kockadobással. Sajnos a játékunk csak elméletben volt négyszemélyes, mert Pali éppen a játékát oktatta és promotálta, de így is jót játszottunk.

A 4 katonánk behatolt egy építmény komplexumba, ahol már hemzsegtek a randa ellenfelek. A következő félhomályos, enyhén vérben úszó teremben már nyakunkba is szakadtak, ahol hősi harccal sikerült őket visszavernünk őket... mégha csak egy szusszanásnyira is. Az adott küldetésben a célunk az volt, hogy az utolsó lyukat is betömjük egy robbanótöltettel. Erre azért volt szükség, mert ezeken keresztül rajzottak ki azok a rettenetes lények.
Jobb oldalt fekszik a hősi, önfeláldozó Tudjukki
fedőnevű játékos karaktere
A játékban egy kör három fázisból áll. Először gyógyulhattunk, ami szerint lapokat húzhattunk a kezünkbe. Ezek jelentik az akciólehetőségeinket, valamint az életerőnket is. Ha valaki kifogyott a lapokból, akkor az ideiglenesen kidőlt a játékból, de lehetőség szerint valaki más újra tudja éleszteni.
A második fázisban egy akciólapot játszhattunk ki a kezünkből. Ez határozta meg, hogy először támadjunk és csak aztán lépjünk, vagy fordítva. Esetleg egyéb dolgot hajtsunk végre. Ha harcra kerülne a sor, akkor azt kockadobásos módszerrel kell majd végrehajtani.
A harmadik fázisbanaz ellenfél mesterséges intelligenciája lép. Egy eseménylap felfordítása után történik valami, ami erős kihatással van a lényekre, azok helyzetére, és saját izgalmi állapotunkra. Nagyon izgalmas küzdelmet folytattunk, míg végül Zsolt utolsó körös beáldozásával végül sikerült megnyernünk a játékot.

A játék végig nagyon szórakoztató volt. Gyakorlatilag minden játékos lépése előtt átbeszéltük, hogy mit kellene tenni. Kinek kit lenne érdemes támadni, hová lenne érdemes mozogni. Szerintem, ezt nagyjából elég jól csináltuk és a kocka is sokszor mellettünk állt a harcokban. Ez határozottan egy olyan játék, amivel még kellene játszani. Sajnos már kapni nem lehet, maximum csak aranyárban.

Ezt követően még játszottunk párat a Codenamesszel, aztán szépen mindenki az útjára indult.

---

Elérkezett január vége, a születésnapommal együtt, amikor is úgy döntöttünk, hogy megint csapnánk egy lazább, pihenősebb hétvégét, plusz pár napot Debrecenben, csak Évivel kettesben. Sajnos ez a pihenés sem teljesen a tervek szerint alakult, mert hiába vittem egy egész nagy táska társasjátékot, de abból szinte semmi nem került elő a pár nap alatt. Évi ugyanis a nap egy részét munkával töltötte a kettesben töltött napok alatt is, sőt amikor nem a billentyűzetet püfölte, még akkor is a feladatai körül jártak gondolatai.

Szerencsére sikerült meghívást kapnunk az egyik napra Csibuhoz és feleségéhez, akikkel tudtunk társasjátékozni is. Bevezetésnek néhány kör Codenames partit játszottunk le, majd a továbbiakban valamivel komolyabb hangvételű játékokat vettünk elő.

Évi ellen egy kicsit merényletnek tűnt az Alien sorozat témára ráhúzott játékot kipróbálni, de a végén mégiscsak tetszett neki a Legendary Encounters: An Alien Deck Building Game. Sajnos annyira nem, hogy rögtön meg is akarja vetetni velem a saját készletünkbe... 

Nagyon érdekes ennek a kártyajátéknak a működése. Saját paklikat építünk (mint a Dominionban, Star Realmsben, stb.), ahol nem az a cél, hogy köztünk egyvalaki legyen a legjobb, hanem az, hogy csapatként tudjunk funkcionálni. Mert igen, itt egy kooperatív játékról van szó, ahol szintén a játékot kell legyőzni. Több külön paklit használunk, más-más célra. Van amiből a saját magunk erejét tudjuk menedzselni, van amiből vásárolni tudunk, van amiből ellenfelek kerülnek elő és van olyan is, amiből események következhetnek be. A pakliépítésben itt az az érdekes, hogy nem a társaink elől húzzuk el a lapokat, hanem velük megbeszélve választunk olyant, ami legjobban tudja szolgálni a közös érdeket. Itt pont arra törekszünk, hogy egy-egy játékos kezébe a legjobban kombózó kártyák kerüljenek.

Itt is nagyon érdekes volt állandóan haditerveket kovácsolni, miközben attól (is) rettegtünk, hogy mikor ugrik valaki fejére egy arctámadó. A lejátszott küldetést Csibu úgy készítette elő, hogy legyen esélyünk a győzelemre és hogy ne legyen közülünk senki sem áruló. Ez ugyan érdekes színt vitt volna a játékba, de nem lett volna jó, ha kezdésnek így próbáljuk ki Évivel. Érdekes módon a szörnypakli utolsó lapja lett főellenségünk, akit végül sikerült keresztülrángatnunk a légzsilipen.

Akit jobban érdekel a játék, vagy részletesebben szeretne róla olvasni, az itt megteheti.

Aznap még lehetőségünk nyílt a Steampunk Rally kipróbálására is. A Kickstarteren beszerezhető játékról előzetesen már több mindent is olvastam, habár a szabályában nem igazán mélyedtem el. A játékot érdekesnek találtam, ezért egyáltalán nem bántam, hogy kipróbálhattuk. Az összetevői elég szépek, az átlátszó kockákba belemarkolni szinte kéjes örömmel ért fel. A fémből készült fogaskerekek is adtak egy egyedi hangulatot az egészhez. Az összképen ugyan egy kicsit rontott a több részből összerakható tábla (és annak elrakási lehetősége is), de igazából ránézésre egy szép játék feküdt magam előtt.


A Steampunk Rallyban először 4 pakliból mindenki húz magának egy-egy lapot. Az így induló négy lapból mindenki kiválaszt egyet, majd a többit továbbadja az egyik szomszédjának. Megint lapnézés, kiválasztás és továbbadás, amíg minden lap kiosztásra nem kerül. Ezt követően a lappal lehet valamit csinálni, vagy valamilyen nyersanyag felhasználására, vagy pedig saját gőzmasinánkba való beépítésre.

Ugyanis a játék arról szól, hogy saját gőzizéket készítünk, amik versenyeznek egymással. Minden lappal valami beleépíthető, de ezek az alkatrészek egyáltalán nem mondhatónak tartósnak. Ugyanis a pályán sérüléseket szenvedünk el, majd a kör végén az elszenvedett sérülések mértéke alapján alkatrészeket is veszítünk. A dobókockák szerepe is igen fontos. Ezeket meghatározott módon kaphatjuk meg, majd a dobást követően a gépezetünk egyik ugyanolyan színű helyére helyezzük. A dobás értéke nagyon fontos, de ez az érték módosítható fogaskerék beadásával. A kockák letakarítása is egy külön folyamat, mert az egyszer felhasznált kocka a következő körben már nem él, hanem afféle kolonc.

Én meglehetősen egyedien építettem saját masinériámat, ezért nekem nem is nagyon maradtak kockáim egy-egy kör végére. Sőt, gőzgépem sem nagyon volt a rengeteg elszenvedett sérülés miatt. Nevetségesnek tűnt, hogy gyakorlatilag csak a fő alakatrész marad meg minden kör végére, de ennek ellenére mégis sikerül a járgányt a második helyre bevezetnem.

Ez a játék is elég jó volt, örültem, hogy kipróbálhattam és még játszanék is vele szívesen. Azonban csak úgy nem vonz. Ami annyiból jó, hogy nem akarom megszerezni és birtokolni. És tényleg annyi ennél - számomra - jobb játék van, ami miatt nem hiszem, hogy ez újra elém kerülne.

Szóval mondhatni a január elég eredményes volt, mégha túl sokat nem is tudtam társasjátékokkal játszani. Viszont a lányomnak most eléggé bejön a Splendor, amiben már képes minket is elverni, ezért úgy gondolom, hogy februárban talán több társasjáték alkalomban lesz részem.